2. fejezet - A félreértés

Bella félt, hogy még mindig haragszom rá, de megnyugtattam, hogy erről szó sincs. Tudom azt, hogy ő milyen, el kellett fogadnom.

-         Tényleg ne haragudj! – ölelt meg, miután elköszöntünk tanítás után.

-         Nem haragszom. – magamhoz szorítottam, hogy ezzel biztosítsam, rámosolyogtam, és elindultam a buszmegállóhoz.

Amikor hazaértem megkajáltam, és felmentem a szobámba. Ma péntek van, de én tipikusan nem bírok ki egy napot tanulás nélkül. Úgyhogy, neki is kezdtem kidolgozni pár töri tételt.

3 óra fele még mindig csináltam, de már úgy fájt a fejem a sok francia felkelőtől, hogy be kellett vennem egy gyógyszert. Aztán fél négy fele csörgött a telefonom. Elmosolyodtam, és felvettem, de kihangosítottam, nem hagytam abba az írást, mert összekavarodtam volna.

 -  Szia, kislány, mit csinálsz? – kérdezte.

 - Éppen a francia forradalom kellős közepén vagyok, amikor a jakobinusok diktatúrát vezetnek be. – válaszoltam.

 Michael nem szólt semmit, valószínűleg nem értette. Aztán leesett neki.

-         Ja! Hogy… ja! Tételt dolgozol ki?

-         Aha.

-         Zavarlak? – kérdezte félénken.

-         Jaj, dehogy! Le ne tedd! Csak unatkoztam, azért kezdtem neki. Mikor jössz?

-         Nem tudom. Azért hívtalak, hogy ha gondolod, elindulok most, de ha házit írsz...

-         Michael, péntek van. Nagyon sok időm van még. Viszont ha megjössz, gyere be, mert ezt még befejezem.

-         Oké! Akkor indulok is. 20 perc és ott vagyok.

Michael pontosan 20 perc múlva gördült be a kocsijával a házunk elé. Hallottam a csöngetést, majd anyukám köszönését. (Michaeeeeel!) Beszélgettek még egy kicsit valamiről, majd anyukám azt mondta, hogy fent vagyok a szobámban. Fél perc múlva kopogtattakaz ajtómon, és Mike bejött. Nem szólt, valószínűleg nem akart megzavarni. Rámosolyogtam, ő pedig ráhasalt mellém az ágyra. Én is úgy voltam.

-         Utáltam a francia forradalmat. – szólalt meg végül, mikor kész lettem.

-         Miért? Én szeretem. – Michael elröhögte magét, majd megölelt.

-         Kislány, te melyik tantárgyat nem szereted? Stréber!

-         Nem vagyok az. – böktem meg.

-         Hmm. Melyik is a kedvenc tantárgyad? – kérdezte mire megforgattam a szemem.

-         Aj. Tudod, hogy a kémia.

-         Hah! Stréber! – mutogatott rám.

-         Michael hány éves vagy, 5?

Hiába gyerekeztem le, csak nem hagyta abba. Így hát kergetőzni kezdtünk. Dobáltam a párnámmal, és ráugrottunk az ágyra. Körbe-körbe szaladgáltunk aztán levettem a légycsapómat a szekrény tetejéről.

-         Na, ne! – fagyott le a mosoly az arcáról.

-         De igen! Szívd vissza!

Viccesen festhettünk. Michael az ágyamhoz szorulva maga elé tárta a kezét, én, meg mint egy nindzsa, úgy álltam be azzal a légycsapóval.

-         Mondom, szívd vissza!

Nem reagált semmit így közelebb léptem. Aha. Nem volt jó ötlet. Ahogy meg akartam csapni, háttal ráugrott az ágyra, magával rántva engem is. Ennek az lett a következménye, hogy ő háttal feküdt az ágyon, én pedig rajta vele szembe. Mikor észleltük ezt az egészet, elröhögtük magunkat.

-         Hallod, rosszabbak vagyunk, mint az öt évesek! – megtöröltem a szemem, mert bekönnyeztem a röhögéstől. Ő is nevetett, majd, úgy ahogy voltunk magához ölelt. Viszonoztam, ám ekkor belépett az anyukám.

-         Mi folyik itt? – kérdezte megrökönyödve.

Michaellel odakaptuk a fejünket, és villámgyorsan felálltunk. Egymás mellé, anyukám elé. Mint a kisgyerekek, akiket cukorlopáson kaptak.

-         Anyu… mi csak… játszottunk.

-         Így?

-         Véletlen volt.

-         Aha. – bólogatott, de láttam rajta hogy nem hisz nekem. Még egyszer végignézett mindkettőnkön, majd otthagyott minket. Michaellel összenéztünk, és nem tehettünk róla, elnevettük magunkat. Görcsösen ragaszkodunk a barátságunkhoz, és el sem tudtuk képzelni, hogy az emberek miért hiszik azt, hogy együtt vagyunk. Szeretem Michaelt. Persze hogy szeretem. De nem, úgy ahogyan az emberek gondolják.

-         Na, pakolj kislány. – kérte. – Indulunk.

Előhalásztam a szekrényből egy cicanadrágot, egy Rolling Stone pólót, és egy farmerdzsekit. Csak hogy legyen mit holnap felvennem. Majd megkerestem a pizsimet is. Eltettem a fogkefémet, meg még pár cuccot.

-         Kész vagyok! – jöttem le a lépcsőn a kis táskámmal együtt. Láttam hogy Michael már kint vár a kocsinál, adtam puszit anyunak aki azonban megragadta a kezem.

-         Annie… - kezdte, majd nyelt egyet. Nem kellett tovább beszélnie, tudtam, hogy mi jön

-         Anyu ne! Csak most ne. – könyörögtem.

-         Muszáj lesz.

-         Michael kint vár! – mutattam ki.

-         Michael várhat. Kicsim. Mi volt ez az egész? – kérdezte.

-         Jaj, anyu, semmi!

-         Ne hazudj nekem! – fortyogott.

-         Nem hazudok! Miért nem tudsz hinni nekem?! – már én is dühös voltam.

-         Kislányom, láttam, amit láttam! Egymáson feküdtetek, és ölelkeztetek! Meg is csókolt? Az igazat! – már majdnem kiabált.

Elegem volt. Ott, abban a pillanatban elegem volt. Kirántottam a karomat anyu kezéből, és dühösen fújtattam.

-         Anyu, ha nem tudnád, jövő héten töltöm be a tizennyolcat! Nem uralkodhatsz felettem többé, érted?! Elegem van! Miért nem tudsz hinni nekem? Azt sem tudod, hogy mi történt! Michaellel játszottunk, meg akartam ütni a légycsapóval, és elestünk! De tudod mit? Nem érdekel, hogy hiszel –e nekem vagy sem! Hagyjál engem békén! – mire ezt végigmondtam patakzottak az arcomon a könnyek. Anyukám szeme is könnyes volt, de akkor és ott annyira dühös voltam rá, hogy egyszerűen sarkon fordultam, és kiviharoztam a házból. Rohantam Michael kocsijáig, ahol a legjobb barátom komoran meredt maga elé. Először nem értettem, hogy miért.

-         Mennyit hallottál? – kérdeztem.

-         Mindent. – sóhajtott fel, majd elindította a kocsit.