2. fejezet - A félreértés

Bella félt, hogy még mindig haragszom rá, de megnyugtattam, hogy erről szó sincs. Tudom azt, hogy ő milyen, el kellett fogadnom.

-         Tényleg ne haragudj! – ölelt meg, miután elköszöntünk tanítás után.

-         Nem haragszom. – magamhoz szorítottam, hogy ezzel biztosítsam, rámosolyogtam, és elindultam a buszmegállóhoz.

Amikor hazaértem megkajáltam, és felmentem a szobámba. Ma péntek van, de én tipikusan nem bírok ki egy napot tanulás nélkül. Úgyhogy, neki is kezdtem kidolgozni pár töri tételt.

3 óra fele még mindig csináltam, de már úgy fájt a fejem a sok francia felkelőtől, hogy be kellett vennem egy gyógyszert. Aztán fél négy fele csörgött a telefonom. Elmosolyodtam, és felvettem, de kihangosítottam, nem hagytam abba az írást, mert összekavarodtam volna.

 -  Szia, kislány, mit csinálsz? – kérdezte.

 - Éppen a francia forradalom kellős közepén vagyok, amikor a jakobinusok diktatúrát vezetnek be. – válaszoltam.

 Michael nem szólt semmit, valószínűleg nem értette. Aztán leesett neki.

-         Ja! Hogy… ja! Tételt dolgozol ki?

-         Aha.

-         Zavarlak? – kérdezte félénken.

-         Jaj, dehogy! Le ne tedd! Csak unatkoztam, azért kezdtem neki. Mikor jössz?

-         Nem tudom. Azért hívtalak, hogy ha gondolod, elindulok most, de ha házit írsz...

-         Michael, péntek van. Nagyon sok időm van még. Viszont ha megjössz, gyere be, mert ezt még befejezem.

-         Oké! Akkor indulok is. 20 perc és ott vagyok.

Michael pontosan 20 perc múlva gördült be a kocsijával a házunk elé. Hallottam a csöngetést, majd anyukám köszönését. (Michaeeeeel!) Beszélgettek még egy kicsit valamiről, majd anyukám azt mondta, hogy fent vagyok a szobámban. Fél perc múlva kopogtattakaz ajtómon, és Mike bejött. Nem szólt, valószínűleg nem akart megzavarni. Rámosolyogtam, ő pedig ráhasalt mellém az ágyra. Én is úgy voltam.

-         Utáltam a francia forradalmat. – szólalt meg végül, mikor kész lettem.

-         Miért? Én szeretem. – Michael elröhögte magét, majd megölelt.

-         Kislány, te melyik tantárgyat nem szereted? Stréber!

-         Nem vagyok az. – böktem meg.

-         Hmm. Melyik is a kedvenc tantárgyad? – kérdezte mire megforgattam a szemem.

-         Aj. Tudod, hogy a kémia.

-         Hah! Stréber! – mutogatott rám.

-         Michael hány éves vagy, 5?

Hiába gyerekeztem le, csak nem hagyta abba. Így hát kergetőzni kezdtünk. Dobáltam a párnámmal, és ráugrottunk az ágyra. Körbe-körbe szaladgáltunk aztán levettem a légycsapómat a szekrény tetejéről.

-         Na, ne! – fagyott le a mosoly az arcáról.

-         De igen! Szívd vissza!

Viccesen festhettünk. Michael az ágyamhoz szorulva maga elé tárta a kezét, én, meg mint egy nindzsa, úgy álltam be azzal a légycsapóval.

-         Mondom, szívd vissza!

Nem reagált semmit így közelebb léptem. Aha. Nem volt jó ötlet. Ahogy meg akartam csapni, háttal ráugrott az ágyra, magával rántva engem is. Ennek az lett a következménye, hogy ő háttal feküdt az ágyon, én pedig rajta vele szembe. Mikor észleltük ezt az egészet, elröhögtük magunkat.

-         Hallod, rosszabbak vagyunk, mint az öt évesek! – megtöröltem a szemem, mert bekönnyeztem a röhögéstől. Ő is nevetett, majd, úgy ahogy voltunk magához ölelt. Viszonoztam, ám ekkor belépett az anyukám.

-         Mi folyik itt? – kérdezte megrökönyödve.

Michaellel odakaptuk a fejünket, és villámgyorsan felálltunk. Egymás mellé, anyukám elé. Mint a kisgyerekek, akiket cukorlopáson kaptak.

-         Anyu… mi csak… játszottunk.

-         Így?

-         Véletlen volt.

-         Aha. – bólogatott, de láttam rajta hogy nem hisz nekem. Még egyszer végignézett mindkettőnkön, majd otthagyott minket. Michaellel összenéztünk, és nem tehettünk róla, elnevettük magunkat. Görcsösen ragaszkodunk a barátságunkhoz, és el sem tudtuk képzelni, hogy az emberek miért hiszik azt, hogy együtt vagyunk. Szeretem Michaelt. Persze hogy szeretem. De nem, úgy ahogyan az emberek gondolják.

-         Na, pakolj kislány. – kérte. – Indulunk.

Előhalásztam a szekrényből egy cicanadrágot, egy Rolling Stone pólót, és egy farmerdzsekit. Csak hogy legyen mit holnap felvennem. Majd megkerestem a pizsimet is. Eltettem a fogkefémet, meg még pár cuccot.

-         Kész vagyok! – jöttem le a lépcsőn a kis táskámmal együtt. Láttam hogy Michael már kint vár a kocsinál, adtam puszit anyunak aki azonban megragadta a kezem.

-         Annie… - kezdte, majd nyelt egyet. Nem kellett tovább beszélnie, tudtam, hogy mi jön

-         Anyu ne! Csak most ne. – könyörögtem.

-         Muszáj lesz.

-         Michael kint vár! – mutattam ki.

-         Michael várhat. Kicsim. Mi volt ez az egész? – kérdezte.

-         Jaj, anyu, semmi!

-         Ne hazudj nekem! – fortyogott.

-         Nem hazudok! Miért nem tudsz hinni nekem?! – már én is dühös voltam.

-         Kislányom, láttam, amit láttam! Egymáson feküdtetek, és ölelkeztetek! Meg is csókolt? Az igazat! – már majdnem kiabált.

Elegem volt. Ott, abban a pillanatban elegem volt. Kirántottam a karomat anyu kezéből, és dühösen fújtattam.

-         Anyu, ha nem tudnád, jövő héten töltöm be a tizennyolcat! Nem uralkodhatsz felettem többé, érted?! Elegem van! Miért nem tudsz hinni nekem? Azt sem tudod, hogy mi történt! Michaellel játszottunk, meg akartam ütni a légycsapóval, és elestünk! De tudod mit? Nem érdekel, hogy hiszel –e nekem vagy sem! Hagyjál engem békén! – mire ezt végigmondtam patakzottak az arcomon a könnyek. Anyukám szeme is könnyes volt, de akkor és ott annyira dühös voltam rá, hogy egyszerűen sarkon fordultam, és kiviharoztam a házból. Rohantam Michael kocsijáig, ahol a legjobb barátom komoran meredt maga elé. Először nem értettem, hogy miért.

-         Mennyit hallottál? – kérdeztem.

-         Mindent. – sóhajtott fel, majd elindította a kocsit. 

1. fejezet - Man In The Mirror

-         Hol vagy már? – szóltam bele idegesen a telefonba. – El fogok késni!

-         Nyugi már. Már úton vagyok. Amúgy is, még csak fél nyolc van.

-         Igen, de ahogy ismerlek, mindennap teletömöd magad anyu sütijeivel, és csak utána megyünk mindig.

-         Hé! Ez szemenszedett hazugság! – méltatlankodott a legjobb barátom, de azért nevetett.

-         Siessél. – mosolyogtam, majd letettem a telefont.

Hát igen. Michael. Michael Jackson. A legjobb barátom. 2 éve ismertem meg egy buliban, ahol hírességek voltak. És hogy mit kerestem egy olyan partin? Nem, én nem vagyok híres. Egy cseppet sem. Viszont a barátnőm apukája igen. A barátnőmet Bella Downeynak hívják. Ő Robert Downey Jr. lánya. És hát, így csöppentem be abba a buliba. És ott ismertem meg Michaelt. Sokat beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk. Találkozgattunk, és odáig jutott a dolog hogy a legjobb barátok lettünk. Oh, igen, amit a mocskos média fel is kapott. Nem tudják, hogy mit akar egy 28 éves fiatalember, egy nála 10 évvel fiatalabb 18 éves lánytól. Én nem igazán értem, hogy ebben mi a különös, de ha nekik ez így jó… Egészségükre. Ennyit tudok mondani.

Anyukám sokszor leült velem Michael miatt. „Van köztetek valami?” Szinte nem telik el úgy hét, hogy ne kérdezze meg. Hiába mondom, hogy nem, és bár szeretik Mikeot, gyanakvón néz rám apukámmal együtt. Michael és én köztem, olyan barátság van, amit csak mi tudunk, hogy milyen. Nagyon szeretem őt. Rá mindig számíthatok, mindig mellettem van… Viszont van egy kis bibi.

Michael rajongói. Főleg a lányok. Nem, ne értsétek félre, nem szemétkednek velem. Sőt! Megállítanak az utcán autogramot, vagy képet kérni, és mindig mondogatják, hogy jaj, de szép pár vagyunk. Ez mind aranyos és szép, de hahó! Nem járok Michael Jacksonnal!

Na, mindegy. Jelenleg attól parázok, hogy el fogok késni, mivel már mindjárt háromnegyed nyolc van, és Mike még nincs itt!

-         Kicsim. – jött le anyu a lépcsőn. – Már azt hittem rég elindultál!

-         Michael jön értem anya. – válaszoltam.

-         Akkor hol van? – nézett fel anya az órára.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta, dudáltak.

-         Rohanok. – kaptam fel a táskám, és a kabátom. Szia, anyu! – adtam egy puszit az arcára, majd kirohantam a házból.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és láttam, hogy Michael már a kocsijának támaszkodva várt. Napszemüveg volt rajta, de levette mikor meglátott és szélesen rám mosolygott. Nem haragudtam rá a késésért. Dehogy haragudtam.

-         Csinos vagy ma. – bókolt miközben mentem felé.

-         Köszi. – vigyorogtam, kezem összefűztem a nyaka körül, és szorosan magamhoz öleltem. Keze lecsúszott a derekamra, és ő is egy nagy szorítással válaszolt.

-         Szia! – suttogtam.

-         Szia… Mehetünk? – kérdezte.

-         Nem ártana. Elkésem.

-         Akkor gyerünk. – nyitotta ki nekem a kocsiajtót, mire megint elvigyorodtam, és beültem. Ő is bemászott mellém és indította a kocsit.

-         Hogy halad az új album? – kérdeztem.

Hátranézett, mert tolatnia kellett.

-         Áh, hagyjuk. Sehogy. Meg akadtunk. – mondta közben.

-         Hogyhogy?

-         Hát… Kéne szerezni egy duett partnert, mert én akarok egy duettet az albumra.

-         De nem azt mondtad, hogy megkéred Sideah Garretet? – értetlenkedtem.

-         Á. Hagyjuk. Sok dolga van. Viszont, írt egy nagyon jó dalt, ami valószínűleg fent lesz az albumon.

-         Tényleg? Mi az?

-         A címe Man In The Mirror. Meghallgatod? –nézett rám.

-         Igen. – csillant fel a szemem.

-         Akkor várj, megkeresem. – nyúlt a zenelejátszóhoz. – De ez még csak demó.

-         Nem baj. – rántottam meg a vállam. És mi lesz az album címe?

-         Bad.

-         Hm… tetszik. – kacsintottam rá, mire felnevetett.

Mellesleg már 7:55 volt. És még hátra volt vagy 20 perc mire odaérünk. Totálkésés. De mindegy. Michael berakta a demót, én pedig mosolyogva hallgattam. Nagyon tetszett. Ahogy ment, Michael dúdolta, mikor pedig a refrénhez ért, hangosan énekelni kezdte. Nem tudtam nem őt nézni. Hihetetlen egy ember. Mikor a színpadon kívül van szerény, és visszahúzódó egy bizonyos értelemben. Amikor pedig koncert vagy fellépése van, minden megváltozik. Aki nem ismeri őt igazán, és ezt elmondanám neki, kiröhögne, ebben biztos vagyok. De hát… ez az igazság.

-         Szóval? Hogy tetszik? – kérdezte mikor véget ért a dal.

-         Michael. Ez a dal csodálatos. Hatalmas siker lesz. – válaszoltam mosolyogva.

-         Reméltem, hogy tetszeni fog. Majd valahogy meghálálom Sideahnak.

-         Hívd el randizni. – ajánlottam.

Michael rám pillantott, majd gyorsan visszanézett az útra.

-         Tudod Annie… Sideah egy nagyon szép lány de… nem az én stílusom.

Megforgattam a szemem, és vártam, hogy végre megérkezzünk. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, láttam Michaelen hogy fáradt, sokat dolgozott az új albumán.

Lassan befordultunk a sulim utcájába, majd Mike leparkolt az épület előtt.

-         Nem jössz ma le Neverlandre? – kérdezte mielőtt kiszálltam volna a kocsiból.

-         De. Úgy is péntek van. Hányra menjek? – mosolyogtam.

-         Nem kell, érted megyek. 4-re ott leszek nálatok, majd megcsörgetlek. Hívd el Bellát is.

-         Oké, de most megyek. Negyed órája elkezdődött a tanítás. Szia, Mike! – adtam neki egy puszit az arcára, amit széles mosollyal fogadott, majd berohantam a suliba.

Nem tévedtem, tényleg nem volt dühös a tanár, kitűnő tanuló vagyok, a legjobb egyetemre jelentkeztem, és a négy év alatt még sosem késtem.

-         Ülj csak le Annie. – intett a padom felé.

-         Köszönöm, Mrs. Davis. – rámosolyogtam, és leültem. Hirtelen megbökték a hátam, mire hátrafordultam.

-         Michael? – kérdezte Bella mosolyogva.

-         Igen, későn jött. Nem jössz ma le Neverlandre?

-         Nem hiszem, mert apumnak kell segítenem. De majd legközelebb. – rám kacsintott, én pedig visszafordultam.

Igazából, semmi érdekes nem volt a napomban, az órák iszonyúan lassan teltek, de ahogy tudtam, figyeltem, nem tehetem, meg hogy lustálkodjak, mivel 2 hónap múlva érettségi.

Matekból és töriből feleltem, a matek 4-es, a töri 5-ös lett. De egyébként semmi extra nem történt. Bellával csacsogtam sokat, elmondtam neki hogy Michael megakadt a lemezfelvétellel, és elmeséltem, hogy milyen fantasztikus dalt írt neki Sideah Garret.

-         Nem tűnik valahogy szimpatikusnak az a csaj. – fintorgott.

-         Miért? Én már beszéltem vele, szerintem aranyos. – lepődtem meg.

Tényleg az volt. Jó, nem beszéltem vele sokat, csak pár szót, amikor összefutottunk Neverlanden, de kb. ennyi. Viszont akkor közvetlen volt, és nagyon barátságos.

-         Neked mindenki az. Épp ez volt a baj múltkor is.

Lefagytam, ahogy ezt mondta, nem jutottam szóhoz. Tudja jól mennyire bánt ez a téma. És most még is felhozza? Könnyek gyűltek a szemembe, el kellett fordítanom a fejem, mert nem akartam, hogy lássa.

-         Annie, istenem, ne haragudj. – ölelt át. – Ne haragudj, néha nem tudom, mit beszélek te is tudod. Bocsáss meg.

Nem válaszoltam, de nem azért mert már haragudtam rá. Nem haragudtam. Csak egy pillanatra megint láttam magam előtt, ahogy ellök, durván megcsókol…

-         Annie! Ne haragudj!

Ránéztem, és elmosolyodtam.

-         Nem haragszom Bella.

Szorosan magához ölelt, én pedig próbáltam nem gondolni arra az estére.